AvFel 2009.08.11. 18:16

Személyiségi jogai csak az élő embernek vannak, a halállal megszűnik a jogképesség. Eredményezheti-e mindez, hogy az elhunyt képmásával az újságíró szabadon rendelkezzék a nézettség növelése érdekében? Hozzájárulás-e a tiltakozás hiánya?

Borzalmas dolgok történnek a világban, amelyekről a XXI. század közvéleményeinek (vélt vagy valós - ez a kérdés innen eldönthetetlen) elvárásai szerint a sajtó beszámol. A beszámolónak érdekesnek, színesnek kell lennie ahhoz, hogy a nézettségre, példányszámra, kattintások számára pozitív hatással legyen. A sajtó akkor töltheti be társadalmi rendeltetését, ha olvassák, nézik és hallgatják. Az a lap vagy műsor, amelyet senki nem olvas, senki nem néz meg, nem csak a laptulajdonos vagy a tévés cég számára rossz, hanem társadalmi szempontból sem hatékony. A jó, értékes tartalmat is úgy érdemes tehát eladni, hogy az sokak számára fogyasztható legyen.

Csakhogy azoknak a borzalmas dolgoknak, amelyekről a sajtó beszámol, sokszor élő vagy épphogy meghalt áldozatai is vannak, az áldozatokat pedig - akár együtt érez velük a nyilvánosság, akár nem - valakik, akikhez közel álltak, siratják. A sajtó beszámolói így olyan embereket is közvetlenül érintenek, akiknek épp elég bajuk van, hiszen tragédia érte őket; ilyenkor jön sokszor a sajtó, hogy kiszolgáltassa őket a nyilvánosságnak. A közvélemény fokozott érdeklődése - úgy tűnik - ilyenkor minden emberi érzést felülír.

Legutóbb ezt a kislétai gyilkosság áldozatainál láttuk: az áldozatok közvetlen környezete rossz néven vette, hogy a sajtó a vértócsát szeretné lefényképezni, hiszen ők tudták, hogy az nemrég még egészséges és élő emberek vére volt. A minél több piros színű kép elkészítésének lehetősége sok újságírót tolakodásra késztet. Nem sokkal a tragédia után az MTI közreadta a túlélő kislány röntgenfelvételét, ez pedig megjelent az online és offline médiában. A felvétel alapján bárki megállapíthatja, hogy a kislány arcán valószínűleg egész életében látszani fognak a lövés nyomai. Korábban már írtam az egészségügyi intézmények adatkezelésének hibáiról, hiányosságairól, ezeket most nem ismétlem meg. Érthetetlen, hogy hogyan kerülhetett jogszerűen az MTI birtokába egy kórházban kezelt beteg lelete, és hogy mi visz rá egy szerkesztőt arra, hogy azt le is közölje. Ha esetleg egy kórházi dolgozó gondolta, hogy ő bárhogy dönthet a betegéről, akár úgy, hogy odaadja a felvételt az MTI-nek, akár úgy, hogy lehetővé teszi, hogy azt lefényképezzék, akkor nagy hibát követett el. A kórház nem engedheti meg, hogy egy nála fekvő beteg egészségügyi dokumentációjáról idegenek fényképeket készítsenek. Ennek jogi háttere nem érdemel sok szót, egyszerű: a leletet a sajtó számára csak a beteg maga adhatta volna át, más pedig csak a beteg hozzájárulásával bocsáthatta volna a rendelkezésére. A kiskorú beteg cselekvőképtelensége esetén az ilyen döntéseket törvényes képviselője hozhatja meg. A kislány törvényes képviselője ugyanezen lövöldözésben meghalt, akárki képviselte is ekkor a kislányt (ha ez egyáltalán tisztázott volt), valószínűleg nem azzal foglalkozott, hogy hozzájárulást adjon egy MTI-fotó elkészítéséhez.

Az is kétséges, hogy egy képviselő érvényesen dönthetett volna ebben az esetben a felvétel közzétételéről. A felvétel ugyanis egészségügyi, tehát érzékeny adat, amelynek nyilvánosságra hozatala a sérült kislányt szolgáltatja ki, ami kifejezetten ellenétes az ő érdekeivel, a helyette döntéseket hozó képviselő pedig érdekeivel ellentétesen nem nyilatkozhat. A röntgenfelvétel közzététele a tettesek kézre kerítését bizonyosan nem szolgálhatta, ez az érv tehát fel sem merülhet. Azt is elképesztőnek tartom, hogy a kórház a hétfőn történt bűncselekmény áldozatával kapcsolatban csak csütörtökön mondja azt, hogy a továbbiakban nem ad tájékoztatást, és ezt is csak az áldozat családjának a kifejezett kérésére teszi meg - mintha az egészségügyi adatok mindaddig közölhetőek lennének a sajtóval, ameddig ez ellen az érintett nem tiltakozik, mintha nem csak akkor tájékoztathatna a kórház, ha az érintett ezt kifejezetten megengedi neki.

A helyzet nem új, nem most találkozhatunk először ilyen esettel. A tragikus események miatt megsérült áldozatok és hozzátartozóik kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek, akik ilyenkor, a tragédia hatása alatt a legtöbb esetben tudatállapotuk miatt sem képesek megalapozott döntéseket hozni adataik sorsát illetően. Ugyanakkor a tragédia okán a figyelem középpontjába kerülnek, így amellett, hogy a saját tragédiájukkal kell foglalkozniuk, a nyilvánosságot is kezelniük kellene. A nyilvánosság kezelésére való képtelenségét használja ki a sajtó akkor, amikor ilyen helyzetekben betolakszik a kórterembe, az áldozat lakásába, magánszférájába.

Szomorúan emlékezetes volt az az eset is, amikor az egyik országos napilap úgy tudósított egy válogatott labdarúgó tragikus haláláról, hogy a címoldalán közzétette a szerencsétlenül járt sportoló haláltusája közben készült fényképét. Személyiségi jogai csak az élő embernek vannak, a halállal megszűnik a jogképesség. Ez azonban nem eredményezheti azt, hogy az elhunyt képmásával az újságíró szabadon rendelkezzék. Az adott személy halála után is tiszteletben kell tartani méltóságát, emlékét (még ha jogi értelemben az emberi méltósághoz való joga már megszűnt is). A halál után sem sérthető a hozzátartozók, túlélők joga az elhunyt személy emlékének őrzéséhez.

Hasonló eset volt az is, amikor televíziós műsorokban öngyilkossági kísérletet éppen csak túlélt emberek orra elé toltak mikrofont, hogy illusztrálják az öngyilkosok cselekvésformáit. És ugyancsak ilyennek tartom a nevelőapját meggyilkoló kislány tévés szerepeltetését, aki korábban számos, nevelőapja által elkövetett bűncselekmény áldozata volt, nyilván ezek juttatták olyan idegállapotba, ami bűncselekmény elkövetésére indította. Áldozatnak tekintem az ezredforduló környéki béranya-ügyben szereplő gyerekeket, akiknek a vér szerinti szülei nevét, származását, születésük helyét, idejét és még születési súlyukat is személyazonosításra alkalmas módon mutatta be a sajtó. Vagy emlékezzünk az egyik kereskedelmi televízió munkatársa által hazahozott "utolsó magyar hadifogolyra", akit miközben az Országos Neurológiai és Pszichiátriai Intézetben ápoltak, naponta látogattak különböző újságírók a kameráikkal és a mikrofonjaikkal.

Az említett embereknek - tragédiák áldozatainak - a neve és adatai soha nem törölhetők ki a sajtó és az internet emlékezetéből, ezek a médiák lehetetlenné teszik a felejtést. A fenti sorokat olvasva valószínűleg többük neve is az olvasó eszébe jut, felidézve, hogy ők és hozzátartozóik akaratuk ellenére valami nagyon rossz részesei voltak. A tragédiák érintettjei ezért, ha begyógyulnak is a fizikai és lelki sebeik, a felejtés hiánya miatt nehezebben szabadulhatnak a rossz emlékektől. A kíméletlen sajtó által okozott sérelmek nekik és hozzátartozóiknak egy életre szóló terhet jelenthetnek.

Az áldozatok is emberek, érzéseik vannak, személyiségük védelmet élvez. Képmásuk ugyanolyan, ha nem szigorúbb védelmet kell hogy élvezzen, mint bárki másé. Az áldozatok bemutatása a sajtóban egyéniesítve történik, ami jogszerűen csak tudatos beleegyezésükkel képzelhető el - a rezignált belenyugvás, a tiltakozás hiánya, pláne egy átmenetileg cselekvőképtelen és kiszolgáltatott ember esetében viszont semmiképp nem tekinthető ilyen hozzájárulásnak.

Ezek az emberek nem közszereplők, csupán - érthető módon - érdeklődik sorsuk iránt a sajtó és a közvélemény. Az Alkotmánybíróság ismert érvelése szerint a közszereplők magánéletük védelméhez fűződő joga másokénál szűkebb: azért, mert jobban ki kell tenniük magukat a közvélemény kritikájának, ugyanis a közvélemény csak megfelelő ismeretek alapján ítélheti meg tevékenységüket. De még a közszereplők magánélethez fűződő jogainak szűkebb volta sem jelenti a jogaiknak a megszűnését. Az áldozatul esett emberek egytől egyig akaratlanul, sőt akaratuk ellenére válnak bűncselekmények, balesetek vagy más személyes tragédiák áldozatává. A közszereplés és az azzal járó nagyobb nyilvánosság azonban mindig személyes döntés eredménye kell, hogy legyen: az lesz közszereplő, aki az akar lenni, és életének az a része közszereplés, amit a közszereplő saját tevékenységével azzá tesz. Az áldozatokat az élet legfeljebb érdekessé teszi, de ettől még nem lesznek magánszféra-jogaikban korlátozott közszereplők.

Az a társadalmi igény, hogy a sajtó valósághűen és érdekesen tájékoztatasson, ezzel alakítsa is a közvéleményt, legitim. A borzalmakra fel kell hívni a figyelmet. Ezt azonban nem szabad az érintettek egyéni jogait sértő módon tenni. A közérdeklődés nem tesz egy adatot közérdekűvé. A tájékoztatás mögötti igény és a személyiségi jogok érvényesülése nem egymást kizáró tényezők: a kettő között a sajtó gyakorlatában kialakítható egy mindenki számára elfogadható, járható út.

Erről az útról még időnként sem szabad letérni.

(A röntgenfelvételt az [origo] is megkapta, itt olvasható, hogy szerkesztőségünk miként járt el az ügyben - [origo] szerk.)

komment.hu, 2009. augusztus 10.

A bejegyzés trackback címe:

https://adatvedelem.blog.hu/api/trackback/id/tr261303286

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.