Az e-tértivevényről szóló törvénytervezet sorsa, az előterjesztést érő kritikák, módosító javaslatok (csak egy a sok közül) újra csak azt mutatják, hogy milyen keservesen, nyögvenyelősen halad Magyarországon az e-ügyintézés megszervezése, illetve azt, hogy a hosszú-hosszú előkészítő munka ellenére mennyire át nem gondoltan nyújtotta be az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium a szabályozás tervezetét az országgyűlésnek. Habár a cégeljárásban tavaly július óta működik hasonló rendszer, ám az sem tökéletes, s a lehetséges rések most még jobban látszanak.

Az országgyűlés május 11-én 216 igen, 155 nem szavazattal fogadta el a hivatalos iratok elektronikus kézbesítéséről és az elektronikus tértivevényről szóló törvényjavaslatot, ám Sólyom László köztársasági elnök május 28-án visszaküldte megfontolásra a szöveget, mivel több ponton is aggályosnak találta. Ezt megelőzően, még márciusban, az előkészítés folyamán Jóri András is kifogásolta az új központi állami szerv létrehozását, illetve azt is nehezményezte, hogy a biztosi hivatal véleményét nem kérték ki a törvényalkotási folyamat során. A fentiek mellett (egy hosszú sort folytatva, hiszen az elmúlt években sorozatosan érték támadások a most megszavazott elképzelést) számtalan szakmai kifogás, módosító javaslat is érkezett a tervezethez, köztük például a Magyar Elektronikus Aláírás Szövetségé vagy a Budapesti Ügyvédi Kamaráé.

A szövevényes ügy a köztársasági elnök vétójával vett most érdemi fordulatot, s az alábbi cikkben arra teszünk kísérletet, hogy áttekintsük a jelenlegi helyzetet, s amennyire lehetséges, számba vegyük a legfontosabb kifogásokat a már egyszer elfogadott törvény jelenlegi koncepciója kapcsán.

A törvényjavaslat dióhéjban

A törvényjavaslat szerint legkésőbb 2011 közepétől minden hivatalos iratra érvényes lesz az elektronikus kézbesítés. A rendszer kialakításakor létrehoznak egy kézbesítőszervet, az Állami Elektronikus Kézbesítési Szolgáltatót (ÁLEKSZ [© by Prime Online]). A szolgáltató időbélyegzőt helyez a kézbesítendő iratra, amelynek a tartalma ettől kezdve nem változtatható, s a törvény szerint ettől kezdve hitelesnek tekintendő, így a magánszemély által a bíróságnak vagy más hatóságnak küldött irat teljes bizonyító erejű magánokiratnak minősül. Magánszemély az Ügyfélkapun keresztül egy formanyomtatványt kitöltve kezdeményezheti egy hivatalos irat elektronikus kézbesítését, s ezzel az ügyfél vállalja azt, hogy az adott ügyet elektronikusan intézi a továbbiakban is.

Az űrlapon fel kell tüntetni a küldő címét (ha később mégis papír alapon folytatódna a kommunikáció). A számára érkezett hivatalos iratot is az Ügyfélkapun belépve veheti át az ügyfél: az átvétellel egy időben létrejön az elektronikus tértivevény, amit a rendszer visszaküld a feladónak, a címzettnek pedig engedélyezi a dokumentum megnyitását és a saját gépére való letöltését. A törvénytervezetben szerepel az is, hogy a magánszemély hivatalos irat érkezésekor e-mailben értesítést kap a kézbesítési szolgáltatótól (ha az e-mailt nem nyitja meg, akkor 3 nap múlva újabb értesítő levelet küldenek neki), illetve ha megadta a mobilszámát, és előre kérte, akkor SMS-üzenetet is kaphat.

Az értesítésnek azonban nincs joghatása, a határidőket az irat kinyitásától kell számítani. A "kézbesítési vélelem" meghatározása szerint: ha az ügyfél a tárhelyen nem veszi át az iratot, akkor az elhelyezést követő hatodik munkanapon kézbesítettnek kell tekinteni azt. Minden eljárásban egyszer lehet kérni az elektronikusról a papír alapú kézbesítésre áttérést, s ha az érintett hivatal ezt engedélyezi, akkor tovább már papír alapon intézik az ügyet, nem lehet visszatérni az elektronikus technikára.

A közbeszerzéseknél az ajánlatkérők hivatali kapuval, az ajánlattevők pedig ügyfélkapuval rendelkeznek majd. Minden eljárásnak lesz egy titkos kulcsa, amely csak az eljárás lezárásáig használható. A beérkezett ajánlatokat is csak ezzel lehet felbontani. Ezért a szolgáltatásért az Állami Elektronikus Kézbesítési Szolgáltató díjat kérhet.

A köztársasági elnök törvényességi aggályai

Szili Katalinnak címzett levelében Sólyom László elmondja – csakúgy, mint mindenki, aki hozzászólt a tervezet szövegéhez –, hogy messzemenőleg támogatja és fontosnak tartja a hivatalos iratok elektronikus úton történő gyors, hatékony és megbízható kézbesítésének megoldását. Az elnök azonban felhívja a figyelmet a következetlenségekre (például a közelmúltban elfogadott, hasonló témájú szabályozások, illetve a jelenleg tárgyalt törvény összehangolatlanságára). Fontos, alapvető problémának tartja az alkalmazhatóság bizonytalanságát: "Az elektronikus ügyiratkezeléshez, ügyintézéshez, pervitelhez a hatóságokban és a bíróságokon, ügyészségeken rendelkezésre kell állnia a technikai-pénzügyi feltételeknek, és a bíráknak, ügyészeknek, a tisztviselőknek és a segítő apparátusnak megfelelő felkészültséggel kell rendelkeznie. Véleményem szerint ez – különösen ami a bíróságokat illeti – jelenleg nem biztosított, és semmi garanciát nem látok arra, hogy a Törvény hatálybalépésének időpontjára ezek a feltételek megvalósulnak."

Súlyos eljárásjogi hibának tartja Sólyom László azt, hogy a "törvény 4. §-a alapján például csupán abban az esetben lenne köteles a hivatalos szerv (hatóság, bíróság, ügyészség) az ügy kezdetén az elsőként megküldött iratot papír alapon is megküldeni a címzett részére, ha az eljárás hivatalból indul. A polgári peres és részben a büntető ügyek azonban nem hivatalból indulnak, és az alperes vagy a terhelt általában akkor értesül róla, hogy ellene keresetlevelet nyújtottak be vagy egyébként a részvételével eljárás folyik, amikor a bíróságtól vagy az ügyészségtől az első iratot megkapja." S mivel a törvény indoklásában is szerepel, hogy senki nem kötelezhető arra, hogy folyamatosan figyelemmel kísérje elektronikus kézbesítési tárhelyének állapotát, így az igen vitatott "kézbesítési vélelem" bevezetésével sérülhetnek az érintettek jogai. A köztársasági elnök emellett kifogásolja a határidők kiszámítási módját is.

Az adatvédelmi biztos kifogásai

Jóri András többek között igen aggályosnak tartja, hogy az állam egyetlen központi szervre kívánja bízni a hivatalos iratok elektronikus kézbesítését. Jóri szerint a monopóliummal rendelkező szolgáltató megteremtése újabb lépés a központosított, monolitikus elektronikus közigazgatási infrastruktúra megteremtése irányába. A biztos szerint a centralizált megoldás azért sem megfelelő, mert ha a szolgáltató működése valamilyen okból szünetel, akkor az országban leállhat az elektronikus iratok kézbesítése.

Jóri hiányosnak találja az ÁLEKSZ adatkezelésének szabályozását is, mivel a törvényjavaslat nem tartalmaz sem a naplóállomány, sem a szolgáltatónál elhelyezett hivatalos iratok megőrzésének idejére vonatkozó előírásokat.

A biztos úgy véli, hogy az új szolgáltató jogállása is bizonytalan, mivel – bár az Ügyfélkapu központi rendszerén át érhető el – az ÁLEKSZ-nek önálló szervként kellene működnie, s törvényben kellene rögzíteni, hogy a szolgáltatás, illetve a központi rendszer működtetője nem lehet azonos. (Az eddigi információk alapján igazat kell adnunk a biztosnak: valóban nem tudni, hogy létrejön egy új hivatal – ez nem lenne olyan nagyon jó –, vagy pedig csak átnevezik a központi szolgáltató néhány emberből verbuvált csoportját új hivatalnak – ez mégannyira sem lenne jó. Avarkeszi Dezső az előterjesztő nevében a parlamenti vitában mindenesetre az utóbbira utalt, amikor elmondta: "A kézbesítési feladatok ellátására a már jelenleg is létező központi elektronikus szolgáltató rendszer kijelölése tűnik ésszerűnek, amely állami elektronikus kézbesítési szolgáltató elnevezéssel jelenik meg a törvényjavaslat szövegében.")

Jóri András felveti azt is, hogy mivel a törvény kötelezővé teheti a hivatalos iratok elektronikus kézbesítését, akkor ez kötelező adatkezelésnek minősül, ezért szükséges (törvényi előírás) a kezelendő adatfajták teljes körű meghatározása, ami jelenleg még nem történt meg.

Mi is az a digitális aláírás?

A törvényjavaslathoz – az évek óta tartó küzdelem újabb lépéseként – a Magyar Elektronikus Aláírás Szövetség is nyújtott be módosító javaslatokat, melyek különösen figyelemre méltóak, mivel az egész szabályozás koncepcióját kérdőjelezik meg, s az informatikai biztonsági módosítások képviselte szemlélet egybecseng a Budapesti Ügyvédi Kamara jogi alapon megfogalmazott kétségeivel.

Az elektronikus aláírás működési háttere

Az elektronikus aláírás létrehozása, illetve a létező elektronikus aláírás ellenőrzése/elfogadása az alábbi lépésekben történik:
 

  • Első lépésben a küldő eszközén előáll az aláírandó dokumentum.
     
  • Az aláírandó dokumentum bináris kódsorozatából elkészül a dokumentumra egyedileg jellemző ujjlenyomat. Ez az eljárás Hash algoritmusok segítségével valósítható meg, melyek lényege, hogy az ujjlenyomatból csak nagyon "nehezen" lehet előállítani az eredeti dokumentumot.
     
  • Az ujjlenyomatot valamely nyilvános kulcsú algoritmus kulcspárjának titkos részével titkosítjuk. Az így előálló kódsorozat a dokumentumhoz rendelt digitális vagy elektronikus aláírás.
     
  • A küldő ezt követően a dokumentumot és a hozzá rendelt digitális aláírást továbbítja.
     
  • A fogadó megkapja a dokumentumot és a digitális aláírást.
     
  • A dokumentumból a fogadó ugyanazzal a Hash algoritmussal, mellyel a küldő dolgozott, előállítja a dokumentumhoz rendelt ujjlenyomatot.
     
  • Előállítja továbbá a digitális aláírásból a küldő nyilvános kulcsának felhasználásával a digitális aláíráshoz rendelt ujjlenyomatot.
     
  • Abban az esetben, ha ez a két ujjlenyomat megegyezik, a fogadó biztos lehet abban, hogy az elektronikus aláírás az ellenőrzéshez felhasznált nyilvános kulcs titkos párjával készült.
     

A módszer matematikai elmélete önmagában NEM biztosítja tehát azt, hogy az elektronikus aláírást az aláíró személyéhez rendeli. Ezt az elektronikus aláírásról szóló törvény oldja meg.

Forrás: Leitold Ferenc: Az elektronikus aláírás használatának biztonsági problémái


A MELASZ által felvetett hiányosságok alapvetően az elektronikus aláírásnak a rendszerbe történő be nem építésével kapcsolatosak. Javaslataikról megkérdeztük Rózsahegyi Zsoltot, a szövetség elnökét, aki segített megvilágítani, hogy mit is találnak kifogásolandónak, s miért látják értelmetlennek az elfogadott javaslat törvényerőre emelkedését. A probléma megértéséhez nem árt az alapokig visszamenni, s megnézni, hogy miért vált szükségessé az elektronikus aláírás technológiájának kidolgozása, mit nyújt egy ilyen szolgáltatás.

Érdemes az ügyintézés menetét a kommunikációs modell felől megvizsgálni, hogy tisztábban láthassunk. A hagyományos, papíralapú iratkezelésnél talán a legfontosabb momentum, hogy egy adott irat hitelesítését az érintett végzi el, saját kezű aláírásával. Ez esetben a tollal felvitt szignó (elvileg) eltávolíthatatlanul része lesz fizikailag is a dokumentumnak, az irat űrlapból hivatalos irattá válik. A fenti fizikai adottságból adódóan ez az egyszerű gesztus vált az évszázadok során egy viszonylag kifinomult rendszer alapjává. Természetesen sérülékeny módszer, ám a vitás esetekben – s ezekre érdemes figyelni, hiszen ha nincs vita, nincs probléma – számos olyan technika, eljárás alakult ki, amelyek a hitelesség ellenőrzésére szolgálnak: másolatok készítése, tanúk, íráspróba, írásszakértő, meghallgatások stb. De minden esetben arról folyik a vita, hogy az adott iraton szereplő aláírás valóban az érintetté-e, s szabad akaratából hitelesítette-e az okmányt. Vannak olyan kiemelt esetek, amikor maga az aktus olyan fontos, hogy az aláírás az illetékes hatóság képviselője előtt kell történjen, s ezt kiegészíti a személyazonosság igazolása is.

Egy digitális dokumentum esetében, mely valójában csak bitek sorozatából áll, a könnyű módosíthatóság miatt már maga az űrlap konzisztenciája is kétségbe vonható, hiszen alapesetben szinte nyom nélkül írható át az adatsor. Az aláírás felvitele a hagyományos módon nem kivitelezhető, ezért jöttek létre azok a hitelesítést szolgáló technológiák, melyek olyan eljárásokból állnak, amikor a dokumentum bitsorához olyan generált bitsorokat fűznek hozzá elválaszthatatlanul, amelyek különféle metaadatokat tartalmaznak, így például azt is, hogy ki készítette a dokumentumot.

Habár a sajtó nyelvében gyakran keveredik a két fogalom, az elektronikus aláírás és a digitális aláírás nem azonos. Az e-aláírást szabályozó magyar törvény is három típust különböztet meg: egyszerű elektronikus aláírás, fokozott biztonságú elektronikus aláírás, illetve minősített elektronikus aláírás. Az első semmi más, mint ha az e-mail végére odaírjuk a nevünket, a szakterminológiában csak az utóbbi kettőt hívják digitális aláírásnak.

Az elektronikus dokumentumok hitelesítési rendszere azonban nem csak a digitális aláírást használja, hanem több elemből áll (rövid szótár a digitális aláírás témaköréhez). Eleve szükség van az aláíráshoz egy tanúsítványra. A tanúsítvány a hitelesítésszolgáltató által kibocsátott igazolás, amely egy nyilvános kulcsot egy meghatározott természetes vagy nem természetes személyt (alanyt) egyértelműen azonosító adatokhoz, esetleg más kiegészítő adatokhoz kapcsol. Az időbélyeg azt igazolja, hogy adott dokumentum egy adott időpillanatban már létezett, s ezt az időbélyeg-szolgáltató állítja ki. Az időbélyeg tartalmaz egy újabb biztonsági elemet, az időbélyegzett dokumentum lenyomatát is: a lenyomat egy dokumentumból kriptográfiai lenyomatképző eljárással előállított, a dokumentumra egyedileg jellemző, adott hosszúságú bitsorozat. A fentiekből látható, hogy a digitális aláírás és az időbélyeg együttes alkalmazása garantálja, hogy a dokumentumot az a személy írta alá, akinek a tanúsítványa az aláírásban szerepel, s hogy a dokumentumot az időbélyegben szereplő időpont előtt írta alá, és azóta nem változtatta meg.

Aláírás nélkül nem lehet hivatalos iratot készíteni

A MELASZ szakembereinek legnagyobb fájdalma, hogy a törvényalkotók az évek során folyamatosan küzdöttek és küzdenek a digitális aláírás bevezetése ellen magánszemélyek esetében. Pedig, érvel Rózsahegyi Zsolt, enélkül nem sokat ér a most bevezetendő e-tértivevény intézménye, ablakon kidobott pénz. Aláírás nélkül számtalan visszaélési lehetőség marad a rendszerben, s alaptétel, hogy ha lyuk van valahol a falon, ott valaki be is fog jönni.

A törvénytervezet a biztonság szempontjából elegendőnek tartja azt a garanciát, hogy az ügyfelek az Ügyfélkapun keresztül jelentkeznek be azonosítójukkal és jelszavukkal. Ám a (viszonylagos) biztonság csak addig áll fenn, amíg a felhasználó be van jelentkezve a rendszerbe, közvetlen kapcsolatban áll a hivatallal (illetve annak szoftverével). De amint feltöltötte digitális aláírás nélküli iratát, s kilép, a biztos azonosítással nem rendelkező dokumentumát magára hagyja.

A kijelentkezés után a feltöltött adatok sorsa bármi lehet. Megtörténhet az – ne feledjük, informatikai biztonságról van szó, tehát a hibákra, visszaélésekre kell felkészülni –, hogy a hivatalban dolgozók manipulálják az iratot, s mivel nem védi hitelesítés, ezt minden további nélkül megtehetik. De a másik oldalról nézve is nagy a kockázat: a legegyszerűbb eset az, amikor a feltöltő egyszerűen letagadja, hogy az adott iratot ő készítette, illetve kézbesítette volna. Azt ugyan lehet bizonyítani, hogy az ő fiókjába az ő adataival bejelentkezett valaki ekkor meg ekkor, de azt már nem, hogy tényleg az adott személy lett volna: hiszen bárki mondhatja, hogy valaki más megszerezte a jelszavát. Sőt, mivel az adathalászat virágkorát éljük, s ezrével lehet sorolni a példákat, könnyen megeshet, hogy a megszerzett adatok birtokában károkozás szándékával más tölt fel hamis adatokat a nevünkben. Digitális hitelesítés híján ezek az ügyletek nem bizonyíthatóak. Erre a problémára évek óta folyamatosan felhívják az illetékesek figyelmét, ám mindeddig lesöpörték az asztalról a kifogásokat, mondván, eddig nem történt ilyen visszaélés. De tudjuk, az ördög nem alszik – lehet, hogy csak eddig senki nem vette észre az ilyen csalásokat.

E kifogásokra az előterjesztő minisztérium szakemberei azt válaszolják, hogy túlzottak az aggodalmak: valóban be lehet küldeni másik cég adatait, ez viszont okirathamisításnak minősül, és az ügyfélkapus regisztrációs birtokában könnyen visszakereshető lenne, hogy ki követte el a bűncselekményt – mint látható, ez utóbbi vélemény nem feltétlenül állja meg a helyét.

Az is elmondták az IRM képviselői, hogy küldéskor titkosítással és időbélyegzéssel látják el a dokumentumokat, ami tanúsítja a beérkezés és az átvétel időpontját, valamint biztosítja azt is, hogy észrevétlenül ne lehessen időközben megváltoztatni semmit. Ez igaz is, de ez a felhasználók által feltöltött dokumentumokra nem vonatkozik, s a digitális aláírás a hivatal dokumentumairól is hiányzik. Arról nem is beszélve, hogy a már említett ügyvédi kamara állásfoglalásában ezt írja: "A most használt időpecsét nem azonos az Eat. [Elektronikus aláírás törvény] szerinti időbélyeggel, ahhoz joghatás nem fűződik, és az időpecsét alapjául szolgáló időforrás is egyszerűen az üzemeltető által egyoldalúan megbízhatónak nevezett, a nyilvánosság által ismeretlen számítógép »karórája«, amit az állam aláírt egy, az adott (piaci) hitelesítésszolgáltató által ilyen felhasználási célra alkalmasnak nem tartott elektronikus aláírási kulcspár segítségével.

Ez az időpecsét az állampolgárnak semmilyen harmadik féllel szemben nem jelent igazolást, nem tudja felhasználni az állami elektronikus iratokat, de jelenleg még saját maga sem tudja olvasni."

Azzal is érvelnek a minisztériumnál, hogy nem akartak plusz költséget róni a vállalatokra, illetve az ügyfelekre. Ez talán méltányolható érv lenne, csak az a kérdés, hogy vajon az évi 20 ezer forint, amibe a digitális aláírás kerülne, nem adna-e az összeghez képest összemérhetetlenül nagyobb biztonságot alkalmazójának, legalábbis azoknak a cégeknek, akik számára ez fontos biztosíték lenne.

A Budapesti Ügyvédi Kamara állásfoglalása

A kamara számtalan jogi és technikai hiányosságot hoz fel példaként. Többek között megemlítik a már emlegetett "kézbesítési vélelmet" is, melyet ebben a formájában helytelennek találnak: szerintük akkor, ha az ügyfél nem nyitja meg az elektronikus értesítést, akkor ne tekintsék néhány nap után kézbesítettnek, hanem a szokásos úton, postán, papír alapon kíséreljék a kézbesítést. Az üzenetek érkezésének jelzéséhez a felhasználók számára hasznosnak látnának egy kliensoldali, az állam által garantált szoftveres megoldást. Ugyancsak fontosnak tartanák, hogy a rejtjelzés, a nyilvános kulcsok kiadása ne állami feladat legyen, a titkosítás ne a központi rendszer gépein, hanem a felhasználókén történjen, s feltétlenül el kell kerülni, hogy az állam egy központi helyről minden nehézség nélkül elérjen minden hivatalos iratot.

Az egyik legfontosabb kifogásuk azonban az, ami a MELASZ-é is, s mely jól látható az eddigiek alapján: egyrészt az állami túlhatalom további terjeszkedése látható a tervezetben, másrészt pedig – s ez ebből a szemléletből fakad – az erre hivatottak arra hivatkoznak, hogy azért nincs szükség a modern biztonsági eljárásokra, mert az Ügyfélkapu rendszere kiváló, az ott dolgozók feddhetetlenek, az Államban pedig meg lehet bízni.

Az elmúlt hónapok eseményei kapcsán a fenti vélekedés minden pontját tételesen cáfolni nem tartozna a legnehezebb feladatok közé. Idézzük inkább az ügyvédi kamara összefoglalóját erről a hozzáállásról:

"A jelenlegi hazai e-ügyintézési tervek – az e-fizetési meghagyás és a jelenlegi e-cégeljárás kivételével – kizárólagos állami infrastruktúrára és állami közszolgáltatásokra épülnek.

Az uniós tagállami példák és az uniós e-kormányzati (IDABC) és szabványosítási (ETSI) trendek azonban azt mutatják, hogy nem jövőbiztos megoldás továbbra is ebbe az irányba haladni. Rövid távon kétség kívül gyorsabban lehet így előnyöket elérni, mert a szabályozási kérdések kizárólag informatikai kérdésként jelennek meg – az autonóm informatikai rendszerek jogállamilag megkívánt szintű szabályozása azonban ezzel nem kerülhető meg.

Nem megoldás, ha az állam által biztosított infrastruktúrát azért kell, hogy megbízhatónak tekintsük, mert az az államé. Egy ilyen logika csak abba az irányba tud hatni, hogy egyre több és több informatikai infrastruktúrát kell az állami szolgáltatóhoz vonni. Amíg ez a jelenlegi, központosított logika érvényesül, nincsen rákényszerítve az állam arra, hogy a saját infrastruktúrájának megbízhatóságát és szükségét független, piackonform módon igazolja.

Ez egyrészről azzal jár, hogy akkor sem fognak bízni az állampolgárok az állami infrastruktúrában, ha az egyébként informatikailag – a technika adott állása szerint – kifogástalanul valósult meg. Az állam nincsen rákényszerítve arra, hogy a működésének belső, a nyilvánosság által megismerhető részét közzétegye, a szükségszerűen titkos részét pedig egy független, elismert szervezet rendszeresen auditálja. Az állampolgár pedig csak egy monolitikus rendszert lát, és ezért minden apró, egyébként önmagában jelentéktelen technikai hibát (néhány órás kieséseket) a »központi rendszer« hibájának fog látni, és – bár műszakilag nem ért hozzá – elveszíti a bizalmát.

Még fontosabb talán, hogy ilyen logika mentén nem érvényesülhet az az uniós alapszerződésben is elvárt szűrő, hogy az állam csak azon szolgáltatási elemeket nyújtsa közszolgáltatásként, ahol ilyen szolgáltatást a piac valóban nem tud nyújtani. Ha ezt az elvárást nem teljesítjük, és így »sajátítjuk ki« az e-ügyintézés egyes részeit az állam számára, akkor megsértjük az EKSZ (Európai Közösségi Szerződés) 86. cikk (1) bekezdését, ti. az állami intézkedés kizárólagos jogot biztosít a központi rendszer üzemeltetőjének. Láthatjuk, hogy pl. az elektronikus azonosítás területén az állami kizárólagosság nem lehet indokolt, mert a jelenlegi e-cégeljárási példa és a korábbi Ket. [Közigazgatási eljárási törvény] rendelkezések is azt mutatták, hogy az azonosítást piaci szolgáltatás útján is lehet biztosítani."

ITCafe.hu, 2009. június 15.

A bejegyzés trackback címe:

https://adatvedelem.blog.hu/api/trackback/id/tr511778459

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása